...mert már nem akart többé önnön lelkének interpretátora lenni. Soha többé nem akart bocsánatot kérni bűneiért. Nem akart már semmit, csak bezárni a poros ablakokat, behúzni a súlyos függönyöket, és egyedül nem-lenni csöndes odújának mélyén...
Hiszen ő nem létezett. Nem létezett az élete, nem léteztek bűnei - s így erényei sem lehettek. Csupán önnön képzeletének szüleménye volt...
Pillanatnyi képzelt fájdalom, keskeny, lomhán csordogáló, vörös patakocska, mely kilépett medréből, s kanyargott elszántan a világát jelentő tenyér széle felé... S végül elérte a világ peremét: először gyors, majd egyre ritkuló rubincseppekben hullt mezítelen combjára. Szerette volna arcát mosni a patakban, megízlelni nehéz, fémes folyamát, de elbűvölte a látvány... S midőn a patak elmosta lázas tébolyát, lassan megszűnt csobogni: kiszáradt, s milliónyi törött cserépként pergett ki összezáródó ujjai közül...
Az életvonalát kettémetsző vágások napok alatt tűntek el nyomtalanul a tenyeréről...
Múló illúzió volt.
És múló illúzió volt minden érzelme, minden rajongása, gyűlölete és tette; s most érezte igazán: nem létezik ő maga sem... Álmai voltak csupán... Álomban álmodott álmok voltak ezek...
Egy nap azt álmodta, hogy él! Mámoros volt - dühtől és bortól. Rombolni akart, fájdalmat okozni másnak és önmagának. Másnak szóval, önmagának tettel. Mert az álmait akarták kitépni képzelt szívéből; sárba tiporva rajtuk gázolni - nem finoman: durván... Csattant a szó és csattant a tett. Újra és újra lesújtott... Mennydörgő hirdetőoszlopok és fülkék, mennydörgő lakók a dühödt éjszakában... és mennydörgő fájdalom...
...amit éreznie kellett volna egyre duzzadó öklében.
De nem volt fájdalom.
Még csak illúziója sem...
...Csak bámulta majd, ágyára roskadva, a bőre alatt szétfolyt forró tintát, amely kézfejét és ujjtöveit festette kékre...
De nem volt fájdalom.
Pedig valami tönkremehetett ott, mert másnap, mutatóujjával szabálytalan peremű gödröt tapintott a szürkés duzzanat alatt. Lágy-keményen pattogó-porcogó kavicsok a gödör körül, melyek félszabadon ugráltak ujjának nyomása alatt... És megijedt...
Mert nem volt fájdalom.
Ő azonban akarta, hogy fájjon!
Minden erejével ütlegelt falat és fát: és fájt. Végre és - irgalmatlanul! És ütötte és verte, míg a könnye csordult belé, és émelyegni kezdett és - teste nem engedelmeskedett többé akaratának. Akárhogy koncentrált, már képtelen volt erőt vinni az ökölcsapásokba.
Gyötrelmesen sajgó kezét görnyedten szorította hóna alá : "Igen, most már tényleg fáj! Létezem! Élek! Istenem, hogy fájhat ennyire valami?!" - gondolta, és nevetett, mert boldog volt, hogy érezhetett...
...egy teljes percig.
Hiszen ő nem létezett. Nem létezett az élete, nem léteztek bűnei - s így erényei sem lehettek. Csupán önnön képzeletének szüleménye volt...
Pillanatnyi képzelt fájdalom, keskeny, lomhán csordogáló, vörös patakocska, mely kilépett medréből, s kanyargott elszántan a világát jelentő tenyér széle felé... S végül elérte a világ peremét: először gyors, majd egyre ritkuló rubincseppekben hullt mezítelen combjára. Szerette volna arcát mosni a patakban, megízlelni nehéz, fémes folyamát, de elbűvölte a látvány... S midőn a patak elmosta lázas tébolyát, lassan megszűnt csobogni: kiszáradt, s milliónyi törött cserépként pergett ki összezáródó ujjai közül...
Az életvonalát kettémetsző vágások napok alatt tűntek el nyomtalanul a tenyeréről...
Múló illúzió volt.
És múló illúzió volt minden érzelme, minden rajongása, gyűlölete és tette; s most érezte igazán: nem létezik ő maga sem... Álmai voltak csupán... Álomban álmodott álmok voltak ezek...
Egy nap azt álmodta, hogy él! Mámoros volt - dühtől és bortól. Rombolni akart, fájdalmat okozni másnak és önmagának. Másnak szóval, önmagának tettel. Mert az álmait akarták kitépni képzelt szívéből; sárba tiporva rajtuk gázolni - nem finoman: durván... Csattant a szó és csattant a tett. Újra és újra lesújtott... Mennydörgő hirdetőoszlopok és fülkék, mennydörgő lakók a dühödt éjszakában... és mennydörgő fájdalom...
...amit éreznie kellett volna egyre duzzadó öklében.
De nem volt fájdalom.
Még csak illúziója sem...
...Csak bámulta majd, ágyára roskadva, a bőre alatt szétfolyt forró tintát, amely kézfejét és ujjtöveit festette kékre...
De nem volt fájdalom.
Pedig valami tönkremehetett ott, mert másnap, mutatóujjával szabálytalan peremű gödröt tapintott a szürkés duzzanat alatt. Lágy-keményen pattogó-porcogó kavicsok a gödör körül, melyek félszabadon ugráltak ujjának nyomása alatt... És megijedt...
Mert nem volt fájdalom.
Ő azonban akarta, hogy fájjon!
Minden erejével ütlegelt falat és fát: és fájt. Végre és - irgalmatlanul! És ütötte és verte, míg a könnye csordult belé, és émelyegni kezdett és - teste nem engedelmeskedett többé akaratának. Akárhogy koncentrált, már képtelen volt erőt vinni az ökölcsapásokba.
Gyötrelmesen sajgó kezét görnyedten szorította hóna alá : "Igen, most már tényleg fáj! Létezem! Élek! Istenem, hogy fájhat ennyire valami?!" - gondolta, és nevetett, mert boldog volt, hogy érezhetett...
...egy teljes percig.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése