skip to main | skip to sidebar

Lázlap

Fotóm
Marianna von Birken
"Bárki megmondja, nem vagyok túl kedves ember. A fogalmat se ismerem. Mindig is a gazembereket, a törvényenkívülieket, a szemétládákat bírtam. Nem szeretem a frissen borotvált, nyakkendős fiúkat, akiknek rendes állásuk van. A mindenre elszánt férfiakat kedvelem, a törött fogukkal, meggyötört elméjükkel és göröngyös életútjukkal. Számomra ők érdekesek. Tele vannak meglepetéssel és robbanással. A rossz nőcskéket is kedvelem, a részegen káromkodó kurvákat, kinyúlt harisnyájukkal, elkenődött sminkjükkel. Engem sokkal jobban izgatnak a perverzek, mint a szentek. El tudok üldögélni nyugodtan egy csövessel, mert én is az vagyok. Nem bírom a törvényeket, az erkölcsöket, a vallásokat, a szabályokat. Nem szeretem, hogy a társadalom formálni akar." Charles Bukowski
Teljes profil megtekintése

Idegen tollak

További kedvenc idézeteim...

Archívum

  • ► 2011 (1)
    • ► március (1)
  • ► 2010 (8)
    • ► november (3)
    • ► július (1)
    • ► május (1)
    • ► február (3)
  • ▼ 2009 (18)
    • ► december (2)
    • ► november (3)
    • ► október (4)
    • ▼ szeptember (5)
      • Doppelgänger
      • Elmesélte egyszer...
      • Elhatározás
      • teljes összeomlás
      • Az első Szolga - A Fájdalom szolgája
    • ► augusztus (1)
    • ► július (2)
    • ► április (1)

Címkék

  • A Farkas órája (6)
  • A Szolgák (2)
  • Fájdalom (1)
  • Fragmentum (5)
  • Illúzió (3)
  • Kép-(s)zelet (3)
  • Keserűcukor (3)
  • Lázálomgyár (10)
  • Pánik leves (1)
  • Szabad a(nti)szociációs gyakorlatok (4)
  • Vér (2)

Továbbá:

  • Cacoethes Scribendi
  • Ego Sum Resurrectio et Vita
  • Ekhanomidan
  • Fekete Csönd
  • Idegen tollak...
  • Magyar rokonértelmű szók és szólások
  • próbajárat

Tévelygők



Szertelen szolgái

szépnek, szent szelídnek, szarkazmus szigetén szunnyadnak szüntelen...

Privát lázálomgyár, agymenetek, zagyvalékok, dilettáns devianciák
tévelygő botladozik a sötétben

Az első Szolga - A Fájdalom szolgája

2009. szeptember 12., szombat


...mert már nem akart többé önnön lelkének interpretátora lenni. Soha többé nem akart bocsánatot kérni bűneiért. Nem akart már semmit, csak bezárni a poros ablakokat, behúzni a súlyos függönyöket, és egyedül nem-lenni csöndes odújának mélyén...

Hiszen ő nem létezett. Nem létezett az élete, nem léteztek bűnei - s így erényei sem lehettek. Csupán önnön képzeletének szüleménye volt...

Pillanatnyi képzelt fájdalom, keskeny, lomhán csordogáló, vörös patakocska, mely kilépett medréből, s kanyargott elszántan a világát jelentő tenyér széle felé... S végül elérte a világ peremét: először gyors, majd egyre ritkuló rubincseppekben hullt mezítelen combjára. Szerette volna arcát mosni a patakban, megízlelni nehéz, fémes folyamát, de elbűvölte a látvány... S midőn a patak elmosta lázas tébolyát, lassan megszűnt csobogni: kiszáradt, s milliónyi törött cserépként pergett ki összezáródó ujjai közül...

Az életvonalát kettémetsző vágások napok alatt tűntek el nyomtalanul a tenyeréről...

Múló illúzió volt.

És múló illúzió volt minden érzelme, minden rajongása, gyűlölete és tette; s most érezte igazán: nem létezik ő maga sem... Álmai voltak csupán... Álomban álmodott álmok voltak ezek...

Egy nap azt álmodta, hogy él! Mámoros volt - dühtől és bortól. Rombolni akart, fájdalmat okozni másnak és önmagának. Másnak szóval, önmagának tettel. Mert az álmait akarták kitépni képzelt szívéből; sárba tiporva rajtuk gázolni - nem finoman: durván... Csattant a szó és csattant a tett. Újra és újra lesújtott... Mennydörgő hirdetőoszlopok és fülkék, mennydörgő lakók a dühödt éjszakában... és mennydörgő fájdalom...

...amit éreznie kellett volna egyre duzzadó öklében.

De nem volt fájdalom.

Még csak illúziója sem...

...Csak bámulta majd, ágyára roskadva, a bőre alatt szétfolyt forró tintát, amely kézfejét és ujjtöveit festette kékre...

De nem volt fájdalom.

Pedig valami tönkremehetett ott, mert másnap, mutatóujjával szabálytalan peremű gödröt tapintott a szürkés duzzanat alatt. Lágy-keményen pattogó-porcogó kavicsok a gödör körül, melyek félszabadon ugráltak ujjának nyomása alatt... És megijedt...

Mert nem volt fájdalom.

Ő azonban akarta, hogy fájjon!

Minden erejével ütlegelt falat és fát: és fájt. Végre és - irgalmatlanul! És ütötte és verte, míg a könnye csordult belé, és émelyegni kezdett és - teste nem engedelmeskedett többé akaratának. Akárhogy koncentrált, már képtelen volt erőt vinni az ökölcsapásokba.

Gyötrelmesen sajgó kezét görnyedten szorította hóna alá : "Igen, most már tényleg fáj! Létezem! Élek! Istenem, hogy fájhat ennyire valami?!" - gondolta, és nevetett, mert boldog volt, hogy érezhetett...

...egy teljes percig.






Bejegyezte: Marianna von Birken dátum: 0:44    

Címkék: A Szolgák, Fájdalom, Illúzió, Vér

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

Creative Commons License
Creative Commons Nevezd meg!-Ne add el!-Ne változtasd! 2.5 Magyarországi License.